A Szenátus története
A senátus
A szenátus, amely a királyság korában még a király patriciusi nemzetségfőkből álló tanácsa volt, a köztársaság alatt fokozatosan a volt magisztrátusok politikai tanácskozó és döntéshozó szervévé vált. Összetételénél fogva birtokában volt mindazoknak a tapasztalatoknak, melyekre tagjai annak idején, mint tisztségviselők az államügyek vitele során tettek szert.
Hatalmi jogosítványai alapján a római állam valódi döntéshozó szerve a szenátus volt, ami a római államhatalom elnevezésében is megjelent: Senatus Popululque Romanus (S.P.Q.R.). Az egy évig hivatalban levő magisztrátusok voltaképpen a szenátus politikájának végrehajtó szervei voltak. A szenátus tagjaival szemben a társadalom fokozott erkölcsi követelményeket támasztott, a cenzorok a regimen morum keretében kiemelt figyelemmel kísérték életvitelüket.
A szenátorok
A szenátus tagjainak száma a köztársaság utolsó századáig 300 fő volt. Tagjait eleinte a konzulok nevezték ki élethossziglan, a lex Ovinia (i. e. 312) azonban a cenzorok hatáskörébe utalta a szenátusi névjegyzék összeállítását (lectio senatus). A meghívás ettől az időszaktól kezdődően a lustrum tartamára (5 évre) szólt, de csak súlyos okból mellőzhetők azok, akik már tagok voltak, így gyakorlatilag az egyszer felvettek továbbra is a szenátus tagjai maradtak életük végéig.
A névjegyzék összeállításánál eleinte a kurulisi tisztségeket már korábban betöltött személyeket vették figyelembe, majd a későbbiekben a többi magisztrátust is. Végül kialakult elvként az, hogy a cursus honorum körébe tartozó magisztrátust csak súlyos okból mellőzhették a cenzorok. A szenátusnak eredetileg csak patriciusok lehettek tagjai. Amióta azonban a magisztraturák fokozatosan megnyíltak a plebejusok előtt, hivatali évük leteltével ezek is a szenátus tagjai sorába léptek.
Annak érdekében, hogy kiemelt társadalmi szerepüket betölthessék és tekintélyüket megőrizhessék, az idők során bizonyos gazdasági tevékenységektől eltiltották a szenátus tagjait. Így például megtiltották nekik, hogy tengerjáró hajót birtokoljanak (i. e. 218 lex Claudia de nave senatorum), állami földet és adóbehajtást bérbe vegyenek, pénz- és hitelügyletekkel foglalkozzanak. Ehelyett elvárták tőlük, hogy vagyonukat földingatlanba fektessék.
A szenátus összehívására az imperiummal rendelkező rendes magisztrátusok (vagyis a consul és a praetor, a köztársaság vége felé a tribunus plebis) voltak jogosultak. Az ülésen részt vehettek és felszólalhattak a hivatalban lévő magisztrátusok is, de nem szavazhattak. Az elnöklő magisztrátus a tagokat a betöltött tisztség alapján meghatározott rangsor szerint szólította fel az indítvány felőli véleménynyilvánításra.
Elsőként nyilvánított véleményt a princeps senatus, a cenzori tisztséget viseltek közül a legidősebb szenátor, mint a szenátus legtekintélyesebb tagja. Bár szavazhattak, de fel nem szólalhattak azok, akik kurulisi tisztséget nem viseltek (pedarii). Az indítványokról a szavazás oly módon történt, hogy az egyik vélemény hívei az egyik oldalon, az ellenvélemény képviselői a helyiség (a Curia épületében) másik oldalán csoportosultak, tehát helyváltoztatással jelezték véleményüket.
A szenátus határozata a senatus consultum, nevéből kitűnően is puszta tanács, amely államjogi szempontból kötelező erővel felruházva nem volt, így a magisztrátust nem is kötelezte. Mégis a gyakorlatban a magisztrátusok minden fontosabb ügyet a szenátus elé vittek, hogy saját intézkedéseik súlyát növeljék a szenátus támogatásának elnyerésével, de egyúttal saját politikai felelősségük csökkentése céljából is.
A szenátus hatáskörei
A szenátus hatásköre sosem volt jogszabályokkal szorosan körülhatárolva. A testület bármely általa fontosnak tartott kérdést megtárgyalhatott, és arról véleményt nyilváníthatott. Néhány kérdéskört azonban külön tételes szabályok (szokásjog, lex) utaltak a szenátus jogkörébe. A királyság korából maradt fenn a szenátusi interregnum arra az esetre, ha mindkét konzul elhalálozás folytán vagy egyéb okból kiesne, az újak megválasztásáig.
Fontos hatalmi eszköze volt a szenátusnak a patrum auctoritas, vagyis a törvényhozó vagy magisztrátus-választó comitia centuriata határozatának utólagos, formaszerű jóváhagyása, amely nélkül a népgyűlés határozatai nem rendelkeztek volna jogi kötelező erővel. Később a lex Publilia Philonis (i. e. 339) már a beterjesztendő törvényjavaslatokhoz, a lex Maenia (i. e. 3. század) pedig a magisztraturára jelölésekhez írta elő a szenátus előzetes jóváhagyásának megadását.
Majd később, amikor már íratlan szabállyá vált, hogy a magisztrátusnak a népgyűlések elé vitt valamennyi előterjesztéshez ki kellett kérnie a szenátus előzetes egyetértését, az utólagos patrum auctoritas puszta formasággá vált.
Az államokkal a szenátus folytatott diplomáciai tárgyalásokat, fogadta azok követeit, s javaslatára nevezték ki a konzulok a római követeket (legati). A szenátus döntő befolyást gyakorolt a nemzetközi szerződéseknél, hadüzenetnél, békekötésnél, melyek formailag ugyan a comitia centuriata kompetenciájába tartoztak, de a javaslattévő magisztrátusok itt sem mellőzhették a szenátus állásfoglalását.
Háború esetén felügyelte a hadműveleteket, kinevezte, s ha kellett, elmozdította a parancsnokokat, támogatásukra, egyszersmind ellenőrzésük céljából legatusokat rendelhetett melléjük. A szenátus széles körű jogosítványokkal bírt az államvagyon kezelése és az államháztartás vitele körében is. Ezek a kérdések elsődlegesen a cenzorok, illetve a konzulok hatáskörébe tartoztak ugyan, de a szenátus szabta meg ezen irányú tevékenységük főbb célkitűzéseit, s ellenőrizte azok végrehajtását. Hatékony eszközök álltak a szenátus rendelkezésére ahhoz is, hogy közvetlen befolyást gyakoroljon a végrehajtó hatalomra. A vele együttműködő magisztrátusok hivatali idejét meghosszabbíthatta (prorogatio imperii), hivatali évük letelte után őket gazdag provinciák kormányzásával jutalmazhatta.
Már az alkotmányosság határmezsgyéjén mozgott a szenátusnak az a végső rendszabálya, hogy súlyos belpolitikai feszültségek esetén szükségállapotot hirdetett ki (senatus consultum ultimum). Ez az intézkedés a konzulokat a régi dictatoréhoz hasonló rendkívüli tejhatalommal ruházta fel, mely a halálbüntetés jogát is magában foglalta. A szükségállapot rendszerint egy adott politikai ellenfél ellen irányult, akit egyúttal közellenségnek (hostis rei publicae) is nyilvánítottak. Nem a szenátusnak, mint testületnek, hanem az egyes szenátoroknak volt előjoga, hogy az i. e. 2. század közepétől fokozatosan létrehozott állandó büntetőbíróságok (quaestiones per-petuae) esküdtbírói listáit belőlük állítsák össze. Ezek a bíróságok a konzulok vagy a prétor vezette eljáró tanácsokban ítélkeztek, eleinte csupán államellenes, később egyéb súlyos bűncselekményekben is.
Pókecz Kovács Attila tanszékvezető egyetemi docens